Megfogadtam, ha egyszer ezen túl leszek, nem tartom magamban, mert egyszerűen a nehéz dolgokról is beszélnünk kell. A meseszép babaszoba berendezésén és a sok szép ruha beszerzésén túl, tudnom kellett volna, hogy az élet azért ennél jóval bonyolultabb.
Hogy túl vagyunk-e rajta?
Jó kérdés… elfelejteni nem akarom, csak elfogadni… Szépen lassan haladunk az úton, ő és én, egy édesanya és a kisfia.
Ha valaki megkérdezte milyen szülést szeretnék, teljes magabiztossággal állítottam hogy természetesen természeteset. Fájdalomcsillapítás nélkül. A többiek csak néztek, és megállapították, hogy kemény vagyok. Ők megállapították, én egyszerűen csak tudtam, igen, én kemény vagyok. Ne haragudjatok, ha csapongok, csak akármikor erre az egészre gondolok, könnybe lábad a szemem. Annyira szörnyű volt, édes Istenem annyira szörnyű.
Éjjel fél egykor értünk be a kórházba, fitten, vidáman, és azzal a szent meggyőződéssel, hogy az életünk pár óra múlva még szebb lesz. Tévedtünk. Az életünk csak 19 órával később lett szebb.
A fájások kezdetben gyengébbek, később erősebbek lettek. Az elején még egy rúzst is feldobtam, hogy a kisfiam majd szépnek lásson az első találkozásunkkor. Mondanom sem kell, hogy a végén kb. úgy néztem ki, mint akit nyakon borítottak egy vödör vízzel. Végül aztán rúzs is maradt rajtam, már amennyiben a lila száj annak tekinthető. Nem nagyon ment a dolog, így reggel burokrepesztést alkalmaztak, ami ugyan erősítette a fájdalmakat, de valahogy csak nem akartam tágulni. Mielőtt elfelejtem, csodás szülésznőim, csodás orvosom volt, akik tényleg tartották bennem a lelket. A férjemről és anyukámról nem is beszélve.
De csak nem haladtunk…
Akárhogy akartam nem haladtunk. Délután egy óra volt. Próbáljuk meg az oxitocint. De csak EDA- val, mert egyébként nem bírnám. Én ekkor már nem nagyon voltam magamnál, a fájások alatt, többször hánytam, – persze mivel nem ettem semmit- leginkább epét. Az EDA- ról csak annyit, hogy az 5. szúrásig emlékszem, a gerincferdülésem miatt egyszerűen lehetetlen volt beadni. Elég ha annyit mondok, a fogorvos férjem, aki aztán tényleg sokat látott ember, a 3. után kiment mert nem bírta nézni, ahogy szenvedek. Én pedig nem hogy nézni, de elviselni sem.
A fájások között, valahogy csak sikerült betalálni. Az maga volt a megváltás. Akkor sikerült aludnom egy órát. Amikor felkeltem újra nagyon erős fajdalmaim voltak. Mehet egy újabb adag. Akkor még nem tudtam, hogy itt a vége fuss el véle, mert a többi nem fog hatni, hiába adják be.
Közben folyamatosan azon agyaltam, miért történik ez velünk, és mikor lesz már vége. A pici szívhangja rendben volt, ez volt az egyetlen megnyugtató információnk. Ezért mertünk belevágni a kitolási szakaszba. Tényleg nem akarom nagyon ecsetelni, de ekkor már lázas voltam, és éreztem, hogy bárhogy akarom egyszerűen nem megy. A kemény lány csődöt mondott, nem vagyok rá képes, könyörögtem hogy legyen császármetszés. Anyukám és a párom is biztattak, hogy képes vagyok rá, így kínok között nekiláttunk a kitolásnak. De egyszerűen a baba feje nem nyomódott eléggé, így nem tudott továbbjönni. A fogammal szétszakítottam a halóingem kínomban. Küzdöttem, akartam, de nem ment.
Ekkor nem volt már idő.
Irány a műtő. Ez az az időszak amire nem emlékszem igazán. Már nem voltam magamnál, a szemem és a méhem is ödémás volt. Alig láttam valamit. Végül egy éles vágás, és már kint is volt. Kiderült, hogy kétszer körétekeredett a köldökzsinór, így meggátolta, hogy Zénó, a kisfiam ki tudjon bújni. A picit egyből az apukájának adták, kicsivel később nekem is odahozták, de annyira kimerültem, hogy igazából már csak remegni tudtam, és csak annyit mondani, dejó, hogy vége. Balra néztem, és láttam a férjem, ahogy könnyes szemmel mutatja, most már minden rendben van.
19 óra története ez. Ma is gyakran álmodom vele. De nem csak engem, Zénót is megviselték a történtek, van hogy csak úgy a semmiből felriad. Hogy miért mondom el? Mert az ember lánya úton útfélen hallja a csodálatosabbnál csodásabb szülési történeteket. Pedig nem csak ilyen van. Kétkedve tekintettem arra, aki császármetszéssel szült. Ma már felnézek minden nőre, aki így vagy úgy világra hozta a gyermekét. Mert ez tényleg iszonyatosan nehéz, és emberfeletti próba.
Nekünk ez volt az első közös harcunk. Együtt, egymásért, az én kitartó kisfiammal.
Hozzátok pedig őszinte akartam lenni.
Őszinte azért, hogy gyógyuljunk, őszinte azért, hogy el tudjam fogadni, és őszinte azért, hogy kevésbé fájjon ennek az egésznek az emléke.