Mádai Vivien vagyok 25 éves anyuka és igen, nekem is vannak striák a testemen.
Amikor szülés után hazajöttem, kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy azzal foglalkozzak, hogy nézek ki. Etettem, altattam pelenkáztam, és húztam a strigulákat a falon, hogy mikor lesz már vége a gyermekágyi időszaknak.
Teltek a napok, fogytak a tápszerek, és fogytam én is rendesen, – leginkább a stressztől.
De bárki kérdezte, mit tettem, csak azt tudtam mondani, – Annyira paráztam, hogy mindent jól csináljak, hogy elfelejtettem enni!
Olvadtak a kilók viszonylag gyorsan, jött is egy két cikk, hogy Mádai lefogyott megint, csak éppen a ruhám alá nem láttak. Valóban elkezdtem fogyni, csak azt nem vettem számításba, hogy ennek a rohamos súlycsökkenésnek nagy böjtje lesz. Szóval, egy csodás márciusi napon belenéztem a tükörbe, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy lóg a fenekem, és a hasamból rétest lehet hajtogatni a vasárnapi ebédhez. Vannak olyan anyukák, akik kockahassal és csillogó frizurával jönnek ki a szülőszobából, hogy megmutassák ország világnak, hogy bizony így is lehet. És biztosan lehet úgy is, bár nem tudom milyen áldozatok árán…
Lövésem sincs, tényleg le a kalappal előttük…
Emlékszem, én totál hullán, hálóingben, vastag kardigánban, bundacsizmában slattyogtam ki, mondván minden mindegy, csak húzzunk már innen…
25 éves, még nagyon fiatal, azoknak mind mázlija van, mert hamar visszamegy minden! – Mondogatják.
Hát igen, a nagy többségnek…De nem nekem…
Oké, vannak anyák, akiknek fél év után sakkozni lehet a hasukon, de.. mi van azokkal, akik egyszerűen csak későn szültek vagy éppen nem álltak sorban akkor, amikor a “tutijólakarokkinézniszülésutánegyhónappal” géneket osztogatták? Azokkal, akik egy év vagy két év elteltével még mindig nem nyerték vissza a régi tükörképüket?
Amikor elmegyek fürdeni este, látom a testemen a kis nyomokat, amik mind arra emlékeztetnek, hogy világra hoztam egy szuszogó gombócot a másik szobában. Ilyenkor minden titkos pecsétet imádok magamon, mert tudom, hogy ezek mind mind bizonyítékok. A küzdelem jelei.
Néha pedig, amikor felpróbálom a tavalyi fürdőruhámat, és egy rozmár mosolyog vissza rám pöttyös bikiniben, na akkor rám tör a sírhatnék …
Szóval nehéz ez…
Mert nem titok, nő vagyok, jókora hiúsággal, így van igényem arra, hogy a férjem szépnek lásson. Az utóbbi hetekben fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kell tennem magamért.
Sportolni kezdtem, és kipróbáltam egy Body After Baby kezelést is, amik nyilván nem mindig nyújtanak száz százalékos eredményt, de próba szinten miért ne kísérletezzen az ember. Hisz én is szeretem csinosnak érezni magam a strandon, vagy szájhúzás nélkül felvenni egy passzosabb nadrágot. Vannak megoldások, lehetőségek, de még mindig tartom azt, hogy alapvetően szeretnem kell magamat, a lelkemet.
Voltam 75 kiló, voltam 49 is! Van XS- es ruhám, van L-es. Ettem csak salátát, ettem napi három pizzát is… De ugyanaz a nő voltam mindig. Aki ismer tudja, hogy állandóan küzdöttem a súlyommal, de sosem érdekelt ki mit mond, az sem ha anorexiásnak neveztek és az sem ha dagadt bálnának. Mindig nevettem ezen, és lazán fogtam fel, mert őszintén, jobb dolgom is volt, mint ismeretlen emberek kritikáit analizálni.
A blogunk indulásánál azt ecseteltük, hogy tudunk anyák feleségek és nők maradni. De akkor a kutya nem gondolta volna, hogy ez ekkora meló.
Jó Maminak, fitt feleségnek, mindig ráérő barátnak lenni iszonyat nagy kihívás… Én számtalanszor belebukom, anyukám szerint azért mert mindent egyszerre akarok. Igaza van, mert én tényleg olyan ember vagyok, aki rögtön csinál mindent egyszerre. De most, hogy látom, hogy ez így nem fog menni, újratervezem a dolgokat. Szóval igen nem vagyok még a régi formában, de elkezdtem dolgozni rajta. Vagy sikerül vagy nem…
Egyszerűen csak azért mert mindenki más típus. Én ilyen vagyok. Van egy kis narancsbőröm, pár striám, frissen leszedett anyajegy hegem, és rétes pocakom.
Lehet tenni érte, hogy kicsit szebb legyen, vagy esztétikusabb. Én is dolgozom rajta, de a lényeg úgysem ez.
Egy csodát már úgyis megcsináltunk!
A többi pedig másodlagos…